Klubtörténet

1902. március 18-án jött létre a Madrid Football Club, az alapító
okirat szerint "sportjátékok gyakorlása céljából". A spanyol fõvárosban
korábban létezett már egy, a labdarúgást kultiváló egyesület, az
1897-ben alakult Foot-ball Sky. Utóbb sokan a Real Madrid elõdjének
tekintették ezen alakulatot - tévesen...

Akkoriban gyerekcipõben járt Spanyolországban a futball, bár létezett
már a Madridot, a katalán Barcelonát, s a Baszkföldet (Bilbao, San
Sebastian) összekötõ háromszög. A Madrid FC akkori elnöke, Juan Padrós
kezdeményezésére létrejött, 1902-es, tulajdonképpeni elsõ országos
bajnokságban öt csapat indult. A két nap alatt (1902. május 13-15)
lepörgetett tornát, s így az elsõ, ma is jegyzett címet a Vizcaya
Bilbao nyerte, a madridi Hipódromo kétezer fõs közönsége elõtt.

Egy évvel késõbb már Campeonato Espana-nak nevezték a tornát, viszont
csak három csapat indult. A Madrid FC második lett, az Athletic Bilbao
mögött.

1904-ben már három madridi egyesület nevezett, a Madrid FC nem. A
fennmaradásáért küzdõ klub alkalmasint gyûjtötte az erõt a következõ
idényre. Nem hiába! 1905-ben megkezdõdött az elsõ igazi sikerszéria:
1905-ben, 1906-ban, 1907-ben és 1908-ban is a Madrid nyerte el a
trófeát.

Ebben a periódusban akadtak azért már "törzsjátékosok", olyanok
akiknek szép eredménylistáját, hosszú pályafutásának adatait megõrizte
az utókor. A kor egyik legjobb kapusa, Adolfo Alvarez Buylla, a védõ
José Angel Berraondo és Joaquín Yarza, a fedezet Enrique Normand
Taurie és Manuel Yarza, a francia születésû csatár, Pedro Parages
Diego-Madrazo, az ugyancsak csatár Manuel Prats és Frederico Revuelto
egyaránt négy-négy kupagyõzelmet szerzett.

A következõ évek nem hoztak újabb sikert - ám ennél sokkal többet
nyert az egyesület. Bemutatkozott egy Albacete közelébõl származó
fiúcska, bizonyos Santiago Bernabéu. E pillanattól datálódik a
késõbbi nagyhírû elnök "házassága" imádott klubjával: Don Santiago
közel hetven esztendõn keresztül szolgálta a Madridot. 1912-ben -
már az új pályán, az O'Donnellen - mutatkozott be az elsõ csapatban,
középcsatárként.

A Madrid FC-bõl Real Madrid lett. A nagy futballbarát hírében álló
XIII. Alfonz király 1920. június 29-i rendeletében engedélyezte
az egyesületnek a királyi név, illetve a címer használatát.

Közben nemcsak a név, hanem a pálya is változott: 1923-tól az
O'Donnellt elhagyva a Ciudad Lineal-t bérelte az egyesület, majd
1924. május 17-én, az angol Newcastle United 3-2-es legyõzésével
megnyílt a mai stadiontól nem is túl messzire lévõ Chamartín-stadion.
A következõ mérföldkövet a professzionalizmus bevezetése jelentette
- a magyarral azonos évben -, 1926-ban. A megerõsödött Madrid már
játékosokat is vásárolt: ekkor került például a királyi klubhoz
José María Pena is. Pena akkoriban már ismert, válogatott játékosnak
számított az Arenas de Guetxo együttesében.

Az év végére "igazi" spanyol edzõje is lett a Madridnak: Juanito
Carcer, a korábban tíz évet a csapat mellett ügyködõ, angol Arthur
Johnson utóda. A gárda egyre inkább kezdte levetni a csecsemõruhát.

1928-ban már sztárt igazolt, Gaspar Rubio személyében. Nevezett
urat nagy becsben tartják Madridban, bár azt mondják róla a legendák,
sohasem futotta be azt a karriert, amit jósoltak neki. Húszéves
korában érkezett a Levantéból.

Az 1928-29-es idényben rajtolt országos bajnokságban a Barcelona
mögött a Real második lett. Hamarosan tovább erõsödött a csapat:
1930-ban 150.000 pezetáért a Madrid megvette a Barcelona és az
Espanol akkor már világhírû kapusát, a szerényen "Istennek" becézett
Zamorát. Mégpedig egy magyar edzõ, bizonyos Hertzka Lipót korszakában.
Ne becsüljük le akkori vételárát, akkoriban csillagászati összegnek
számított. A katalán Zamorát nevezhetjük a Real Madrid elsõ
világklasszisának.

Zamora 1930-as érkezése csak fokozta a vásárlási lázat: Santiago
Bernabéu szorgalmazására a kor újabb és újabb sztárjai érkeztek
az egyesülethez: Quincoces, Ciriaco, Regueiro és Olivares.

A vérátömlesztés jót tett a gárdának: a köztársaság kikiáltása után,
1931. április 14-tõl a Real elõnevet elhagyó Madrid veretlenül
nyerte története elsõ ligabajnoki címét 1931-32-ben. Egy esztendõvel
késõbb ismételt a legénység: már a hajdani Barcelona játékossal,
a remek José Samitierrel megerõsödve nyert. A következõ szezonban
a baszk Athletic Bilbao ugyan megelõzte a fehéreket, de a kupát
azért begyûjtötte a Madrid. A bajnokságban a következõ két idényben
is másodikként zárt, ám 1936-ban újra elhódította a kupát.

A polgárháború három esztendõre megbénította a spanyol futballéletet,
s szétzilálta az egyesület harmincas évekbeli nagy csapatát. A
következõ sikerekre majd egy évtizedet kellett várni: a Real
Madrid 1946-ban és 1947-ben újra elhódította az országos kupát. De
ezzel együtt a negyvenes évek második fele inkább a késõbbi történet
szempontjából fontos finomságok miatt emlékezetes.

Megkezdõdött az új stadion építése (1944. október 27.) majd
három évvel késõbb fel is avatták. Bár bemutatkoztak - késõbb
nagy szerepet játszó - tehetséges ifjak, mint Luis Molowny vagy
Miguel Munoz a csapatban, a bajnoki címet nem tudta megkaparintani
a Madrid. A Barcelona s a városi vetélytárs Atletico Madrid
rendre lepipálta a fehéreket.

Santiago Bernabéut 1943-ban választották meg a klub elnökének.
Úgy érezte, eljött élete pillanata, arra a posztra került, amelyre
mindíg is vágyott. Büszke volt az egyesület tradícióira, éppen
ezért elfogadhatatlannak tartotta, hogy a Real Madrid epizódszerepet
töltsön be a spanyol futballban.

Márpedig a negyvenes évek elején-közepén csak azt töltött be.
A gárda messzire került a polgárháború elõtti évek sikereitõl,
s bár 1942-ben másodikként zárt a bajnok Valencia mögött, a
magaslat megjárása a ritka kivételt jelentette.

Don Santiago elnökké válásának évében jutott a mélypontra a csapat:
mindössze tizedik lett a tizennégy csapatos ligában. Bernabéunak
világos jövõképe volt. Nincs rá jobb szó, egyszerûen utálta,
hogy a hajdan oly népszerû gárda meccseit legjobb esetben is csak
hatezer nézõ látogatja, s hogy a futball népszerûsége nem vetekedhet
a bikaviadalokéval.

Szemei elõtt egy olyan gárda jelent meg, amelynek kicsi a Chamartín
tizenhatezres lelátója, s amely nemcsak Spanyolországban, de egész
Európában rettegett lesz.

A feladat nem volt egyszerû. A Real Madridnak tíz évre és nagy
szerencsére volt szüksége ahhoz, hogy beteljesítse Bernabéu
álmát. Az elnök valóságos reformer lett - minden modern klubelnök
példaképe -, átszervezte az egyesületet és a régi Chamartín helyén
ultramodern stadiont építtetett, mégpedig az ezzel részvényeket
vásárlók által fizetett pénzbõl. A tagok természetesen ennek
fejében használhatták az úszómedencéket, a teniszpályákat, a
tornatermet, még a kórházat is - a stadion területén. Bernabéu
azt remélte, mire elkészül a stadion, "kész lesz" a csapat is.
Nem ment könnyen, sõt...

Ugyanakkor akadtak bíztató jelek. 1946-ban és 1947-ben is megnyerte
a csapat az országos kupát. 1940-ben és 1943-ban döntõs volt a
gárda, de mindkétszer elbukott. Bõ hat év alatt négyszer is
eljutott a döntõig a Madrid. Ez azt jelentette, hogy egy-egy
mérkõzésen bárkivel képes felvenni a versenyt, de sorozatos jó
teljesítményre még nem képes. Mi kellett ehhez? Persze, hogy
néhány új játékos!

Bernabéu és emberei azonban már a negyvenes évek végétõl
fokozatosan építgették a jövõ csapatát. Még nem tudták, csak
remélték: a Real Madrid, ha úgy tetszik, a Királyi Madrid
egyszer valóban a világfutball uralkodója lesz.

Az elnök akkoriban még meglehetõsen gyakran váltogatta az edzõket.
Hatalomra jutása után Ramon Encinas vezette a csapatot, de miután
nem nyert semmit, két és fél év után mennie kellett. Õt a
legendás Jacinto Quincoces követte, aki ugyan egyszer megnyerte
a kupát a csapattal, mégis elköszönt. Õt Baltasar Albeniz követte,
majd jöttek a külföldiek.

Elõbb az angol Michael A. Keeping, azután az uruguayi Hector
Scarone, majd 1952-ben a csapat egykori kitûnõ játékosa,
a kivételesen spanyol Juan Antonio Ipina, aztán az ugyancsak
uruguayi Enrique Fernandez, Õ volt az, aki bajnokcsapattá tudta
emelni a Real Madridot.

1952-53-ra már kezdett gyümölocsözni az elnök vásárlási politikája.
Adva volt az Alonso kapus, Lesmes II, Zárraga, Molowny, Munoz,
Olsen alkotta mag. De Bernabéu érezte: még tovább kell erõsítenie
a csapatát. Nem is tagadta, a Barcelona példája lebegett a szeme
elõtt. A katalánok az ötvenes évek elején leszerzõdtették a
magyar Kubala Lászlót. Ennél jobbat nem is tehettek volna
magukkal.

Bernabéu meg akarta találni a maga Kubaláját. Spanyolországban
nem akadt hasonlóra, ezért körülnézett a spanyol ajkú Dél-
Amerikában. Nem kellett sokáig keresgélnie, világos volt, ki
lehet a csodatévõ. Egy akkor, 1952-ben már 26 éves argentín
a kolumbiai kalózligából. Bizonyos Alfredo Di Stéfano.

Az 1953-as nyár persze nem csak Don Alfredo érkezése miatt
vált "történelmivé" Madridban: akkor vette meg a Real Francisco
Gentót a Santandertõl. Attól az évtõl kezdve szinte minden
esztendõben legalább egy, de inkább két világklasszis lelt
otthonra a Bernabéu-stadionban: érkezett Rial, Kopa, Dominguez,
Santamaría, Didi, Simonsson, s csak említve utolsóként: Puskás...

A Madrid 1955-ben, az akkori legtekintélyesebb nemzetközi
klubserleg, a Latin-kupa megnyerésével jelezte: a már szervezõdõ
Bajnokcsapatok Európa Kupájának elsõ számú esélyese. Akkoriban
- 1955 februárjától - már José Villalonga dirigálta a csapatot.

A királyi klub szempontjából a lehetõ legjobbkor írták ki az
európai bajnokcsapatok tornáját, 1955-56-ra ugyanis már kialakult
az európai porondot meghódítani képes gárda.

Az elsõ sorozatban a Madrid a svájci Servette, a jugoszláv
Partizan, és az olasz AC Milan "testén" keresztül masírozott
a párizsi döntõbe, ahol 1956. június 12-én a francia Stade
de Reims volt az ellenfél. Negyvenötezer francia legnagyobb
gyönyörûségére a hazaiak már a 9. percben 2-0-ra vezettek.
A Real felkelt a padlóról, s Di Stéfano és Rial révén még
az elsõ félidõben kiegyenlített. De a 61. percben Hidalgo
góljával ismét a Reims vezetett. A Real azonban Marquitos
és Rial két góljával végül a Madridé lett az elsõ Európa-kupa.

A "nyögve" megnyert döntõ után a következõ kiírásban erõnyerõként
kezdtek a madridiak. A második körben viszont majdnem elszálltak
az osztrák Rapid ellen. Majd a francia Nice, az angol Manchester
United, és a döntõben az olasz Fiorentina sem tudta megállítani
a spanyolokat. A Real május 30-án hazai pályán, Madridban
125.000 nézõ elõtt nyert 2-0-ra.

A harmadik sorozatban már Budapest is láthatta a csodacsapatot.
A belga Royal Antwerp, majd a spanyol Sevilla után az
elõdöntõben a magyar Vasast kapta a madridi gárda. A brüsszeli
döntõben a Milan volt az ellenfél. Ez volt a legnehezebb az
elsõ öt megnyert BEK-döntõ közül.

Puskás akkoriban még eltiltását töltötte, de már volt
magyar tagja a klubnak. A techniaki vezetõ Östreicher Emil.
Az elnök szimpátiája késõbb nagyon sokat ért Don Emilio-nak,
de a Real Madridnak is. Don Santiago elfogadta a technikai
vezetõ véleményét, s hajlandó volt meghívni Puskást Madridba.

1958 nyarán új játékossal gazdagodott a Real Madrid játékoskerete.
Puskás Ferenccel.

Östreicher elmondta Puskásnak, hogy Bernabéu szeretné, ha Európa
legjobb csapatában futballozna. Puskás önkritikusan válaszolt:
"Túl kövér vagyok, nem biztos, hogy így beférnék a csapatba.
Idõre van szükségem ahhoz, hogy lefogyjak." Don Emilio erre azt
felelte, hogy ezzel ne is törõdjön, hanem mihamarabb utazzon
Madridba.

Puskás késõbb maga mesélte, hogy úgy festett, mint egy felfújt
óriáslufi. Santiago Bernabéu érkezése után azonnal fogadta,
tolmács nélkül próbáltak társalogni. Az elnök hadart valamit
spanyolul, mire Puskás magyarul karattyolt. Aztán Don Santiago
németül próbálkozott, a szerzõdtetni kívánt játékos az általa
ismert néhány spanyol szóval válaszolt. Végül széttárta a
karját és elmutogatta: "Ide figyeljen, ez mind nagyon szép, de
megnézett engem alaposan? Legalább tizennyolc kiló túlsúlyom
van." Bernabéu így válaszolt: "Ez nem az én gondom hanem a tiéd."
Ennyiben maradtak. Puskás 1958 nyarának elején - ha kövéren is,
de - a Real Madrid játékosa lett.

Puskással kétségtelenül erõsödött az amúgy sem gyenge gárda.
A magyarnak idõ kellett ugyan ahhoz, hogy beilleszkedjen a
csapatba, de aztán elkezdte rúgdosni a gólokat. Vele komplett
lett az ötösfogat, amelyet akkoriban - jogosan - a világ
egyik legerõsebb támadósoraként emlegettek. A francia Kopa,
az argentín-spanyol Rial és Di Stéfano, a magyar Puskás és
a kvintett egyetlen spanyol születésû tagja, Paco Gento!
Öt világklasszis, egyetlen klubban.

Nem csoda, hogy a Madrid alig talált legyõzõre. Bár a bajnokságot
a Barcelona nyerte, Bernabéu nem nagyon szomorkodott ezen.
Számára csak az európai korona volt a fontos.

1958-59-ben a Besiktas, a Wiener Sportclub és az Atletico Madrid
után a stuttgarti döntõben a francia Stade de Reims várt a
Realra. A végeredmény 2-0 lett, ezzel a Madrid megszerezte
negyedik BEK gyõzelmét.

Ameddig a hazai frontokon a Barcelona rendre a Madrid elõtt
végzett, a nemzetközi porondon továbbra sem volt párja
a királyi klubnak. Az 1959-60-as sorozatban a luxembergi
Jeunesse Esch, a francia Nice, és a spanyol Barcelona volt
az ellenfél a döntõbe vezetõ úton. A finálé minden idõk
legjobb BEK-döntõjeként, a futball díszelõadásaként
vonult be a történelembe. Ugyan a frankfurtiak vezettek,
a Madrid azonban pazar játékkal fordított, és végül 7-3-ra
nyert.

Talán senki sem tudta, talán mindenki sejtette: az európai
klubfutballt forradalmasító, a bajnokok tornájának hõsi
korszakában minden kiírást megnyerõ királyi klub a csúcsra
érkezett. Sztárjai közül Di Stéfano és Lesmes 34, Puskás
33 éves volt, Rial 32, Santamaría 31, de Zárraga is elmúlt 30.

Bizony sokan tartottak attól, hogy vége szakadhat a hegemóniának.
Santiago Bernabéu is megpróbált lépni, elõszerzõdést kötött a
világ legtehetségesebb játékosával, a még tizenéves brazil
Pelével. Úgy állapodott meg vele, hogy a Santos-szal kötött
szerzõdése lejárta után a Madrid játékosa lesz. Futballtörténelmi
tény: soha nem lett az. Talán azért, mert a két csillag, Puskás
és Di Stéfano legyõzte az idõt, s még évekig játszott Madridban.

A Real akkoriban egyébként nem csak hogy a világ legjobb, hanem
a legjobban fizetõ egyesülete is volt.

A Madrid 1960 õszén az uruguayi Penarol ellen megnyerte a
Világkupát, és megszakadt egy sorozat. Az FC Barcelona a BEK
nyolcaddöntõjében elbúcsúztatta a Realt. A kupasorozat életre
hívása óta ez volt az elsõ alkalom hogy a fehérek nem jutottak
túl egy fordulón, ráadásul éppen a legnagyobb hazai vetélytárs
ellen buktak el.

Megfordult a kocka: a nemzetközi sikerek után a Madrid a spanyol
ligában vette át a hatalmat. A Barcelona elleni koari búcsú után
a csapat minden erejét a hazai bajnokság megnyerésére fordította.
Különösen a Bernabéu-stadionban játszottak félelmetesen. 1957
és 1964 nyara között egyetlen bajnoki mérkõzését sem veszítettek
el hazai pályán. Puskás 1958 és 1966 között játszott rendszeresen
a Madridban. E nyolc szezon alatt 120 hazai meccset vívott a
gárda, s ebbõl kettõt veszített el.

A Real Madrid 1961-es bajnoki címe egy új korszak kezdetét
jelentette. 1969-ig mindössze egyszer, 1966-ban engedte át más
klubnak a bajnoki címet. Érdekes, hogy éppen ebben az esztendõben
hódították el újra a BEK-serleget. Elõtte a Madrid még kétszer
bejutott a fináléb, de nyerni nem tudott.

Az 1966-os döntõben a brüsszeli Heysel-stadionban a jugoszláv
Partizan Beograd volt az ellenfél. A Real Madrid hatodszor is
megnyerte a BEK-et. A csapatkapitány, Paco Gento a klub 75.
BEK-mérkõzésén 73. szereplését ünnepelte. Õ volt az egyetlen
- s mind a mai napig õ az egyetlen -, aki hat gyõztes fináléban
is játszott.