A kézilabdázás kialakulásának és fejlődésének rövid áttekintése

Amennyiben fel kívánjuk tárni a kézilabdázás kialakulásának gyökereit és fejlődésének  menetét, úgy ezredéveket kell visszamenni a  történelemben. A kézilabdázás alapmozgásai - futás, ugrás, dobás -  ugyanis, mint a létfenntartás eszközei, az emberré válással párhuzamosan indultak a fejlődésnek.

Az őskorban elkezdődött a végtagok mozgásának specializálódása, különösen a dobókar egyre kifinomultabb használata, ami hamarosan a kőkorszaki ember legfontosabb fegyverévé vált. Ezt támasztják alá a fennmaradt barlangrajzok is, ahol a gyakran tűnik fel a követ vagy dárdát hajító ősember alakja.

Az ókorban a maga nyers, kezdetleges formájában  megjelenik a labda,  és amint a társasjátékok egyik eszköze, hamarosan népszerűvé válik. Ettől kezdve a a dobás megszűnik csupán harci tevékenységnek  lenni, és mint a sportmozgás is az emberi tevékenység szerves részévé válik. Homérosz híres eposzában, az Odüsszeában említést tesz egy bizonyos Uránia nevű, kézzel játszott labdajátékról, ahol a labda elfogása és pontos továbbítása volt a cél. Néhány római kori vázán szintén felfedezhető egy kézzel játszott labdajáték, a Harpaston/Episkuros, ahol a játékosoknak egy meghatározott vonalon túlra kellett dobniuk a labdát.

A középkorban a sport és a testgyakorlás egyre inkább az emberi tevékenység részévé válik. A kiváltságos réteg egyre több időt és pénzt képes szentelni arra, hogy  testi és szellemi fejlődése érdekében a kor igényeinek megfelelő sportjátéknak hódoljon. Különösen a reneszánsz kor alatt indul látványos fejlődésnek a sport, amikor a nemesek változatos sportágak űzésére speciális játéktermeket építettek. Ezekben a z úgynevezett labdaházakban a lovagi játékok és a tenisz mellett a kézilabdázás primitív formája szintén felfedezhető.

Természetesen az eddig felsorolt, kezdetleges és többnyire rövid életű játékok nem tekinthetők kizárólag a kézilabdázás őseinek. Azok inkább a labdás csapatjátékok előfutárai, és együttesen egy olyan közös gyökeret alkotnak amelyből a többi, szintén kézzel játszott labdajáték mellett sportágunk is kifejlődött. A kézilabdázás jellegzetes vonásai a következő korban válnak nyilvánvalóvá.

Az újkorban a sport látványos fejlődésnek indul. A testkultúra egyre inkább teret hódít a különböző társadalmi rétegekben,  és mindennapi élet szerves részévé válik. Felgyorsul a különböző sportágak specializációja, és ez egy újabb lökést ad a kézilabdázás fejlődésének.

Az  tény, hogy

• a torna - ami a kor domináns sportága volt, igényelt egy ügyességfejlesztő és levezető jellegű, kiegészítő játékot, valamint az, hogy
• a futball és a rögbi - a maguk kezdetleges formájában túl sok sérülést okoztak, már a kézilabdázás kialakulásának közvetlen okainak tekinthetők.

Így a legújabb korban, hozzávetőlegesen a századforduló környékén, három, egymáshoz meglehetősen hasonló játék a haandbold, a hazena és a torball fejlődött ki, amelyek már a mai kézilabdázás közvetlen őseinek tekinthetőek.

HAANBOLD:  a játék alapötlete Holger Nielson dán iskolamester nevéhez fűződik, aki a túl sok betört ablakot okozó futball helyett igyekezett tanítványai számára egy másik labdajátékot kitalálni. A labda pontosabb továbbítására ezért a lábuk helyett a kezüket kezdték el használni a játékosok, és a kezdeti kísérletezés olyan sikeresnek bizonyult, hogy az új játék hamarosan teret hódított Dániában.

HAZENA: A Václav Karas és Antonin Kristof által megalkotott játék Prágában debütált először, a közvélemény teljes megelégedésére. A pálya mérete (48m x 32m), a kapuelőtér alakja (6 méter sugarú félkörív), a kapu mérete (2m x 2,4m) és a játékidő (2 x 25min) már sok hasonlóságot mutat a  kézilabdázás mai paramétereivel. A játékteret azonban három egyenlő harmadra osztották, behatárolva a hátvédek, a középpályások, illetve a csatárok mozgáskörzetét, a kapusok pedig nem hagyhatták el saját kapuelőterüket.

TORBALL: a játék egyik németországi úttörője az a  Hermann Bachmann volt, akinek nevéhez a játék szabályainak összeállítása, majd a részletes leírása fűződik. A   40 x 20 méteres játéktéren, a  4 méter sugarú kapuelőtérrel űzött játék szintén sok hasonlóságot mutat a mai kézilabdázással, és  Németországban sok hódolót nyert meg a sportág ügyének.

Ez a három kezdetleges kézilabdajáték jelentős népszerűségre tett szert Európában, amit a tornák és mérkőzések egyre növekvő száma is bizonyít. Mivel azonban a mindhárom játékot különböző szabályok szerint játszották, nagyobb szabású nemzetközi tornák szervezése állandóan akadályokba ütközött. Ezért  szükségessé vált a szabályok egyesítése, amelyet a német Karl Schelenz vállat fel, a és az új játékszabályok 1917-ben Berlinben láttak napvilágot.

NAGYPÁLYÁS KÉZILABDA lett az új játék neve,a mit a 11-11 játékossal a szabadban, futballpályán kezdtek el játszani a sportág hódolói.  Meglehet a kapu mérete, a kapuelőtér alakja és néhány játékszabály az évek során folyamatosan változott, ez a  játék évtizedeken keresztül a sportág elfogadott versenyzési formájává vált. Sőt a nagypályás kézilabda népszerűsödése annyira felgyorsult, hogy hamarosan szükségesség vált olyan nemzetközi szervezet létrehozása, ami:

• tovább népszerűsíti a játékot;
• nemzetközi tornákat és világbajnokságokat szervez;
• koordinálja a nemzetközi szövetségek munkáját, valamint
• előkészíti a sportág felvételét az olimpiai játékok programjába.

Ezért 1928-ban Amszterdamban életre hívták a Nemzetközi Amatőr Kézilabda Szövetséget (IAHF), ami olyan eredményesen tevékenykedett, hogy a kézilabdázás hat csapattal bemutatkozhatott az 1936-ban Berlinben rendezett olimpiai jótékony.

Ebben az időben főként Németország és Ausztria jártak az élen a kézilabdázásban, a második világháborút követően azonban egyre inkább a skandináv államok vették át a vezető szerepet.

1946-ban Koppenhágában, Nemzetközi Kézilabda Szövetséget (IHF) néven újjáalakították a sportág vezető testületét, ami új irányvonalat adott a kézilabdázás fejlődésének.

Ez idáig az időjárás viszontagságai -  különösen az északi államokban - jelentősen csökkentették a játéklehetőségeket, ezért a skandinávok a pálya méreteinek csökkentésével, valamint az ezzel járó szabályok módosításával igyekeztek teremben is játszhatóvá tenni a kézilabdázást.

KISPÁLYÁS KÉZILABDA lett az új játék neve, és azonnal helyet követelt magának a sportág versenyrendszerében. Egy ideig mindkét méretű pályán rendeztek világbajnokságokat, kezdetben csak a férfiaknak, majd a későbbiekben a nők részére is.

Jóllehet a magyar kézilabda-rajongók már korábban bekapcsolódtak a sportág nemzetközi vérkeringésébe, erre a mintegy két évtizedes időszakra esnek a honi kézilabdázás első nemzetközi sikerei. Így a sportág magyarországi fejlődésnek ékes bizonyítéka a női válogatott 1949-ben Budapesten lebonyolított nagypályás, illetve az a 1965-ben Németországban megrendezett kispályás világbajnokságon elért első helye.

Az idő múlásával azonban a kispályás vagy teremkézilabda a maga sebességével, változatosságával és lüktető ritmusával fokozatosan háttérbe szorította a lassúbb nagypályás kézilabdázást.

1966-tól már csupán kispályán és csak teremben rendeztek világbajnokságot, és a játék népszerűsége, valamint mozgásanyagának fejlődése felgyorsult.

1972 egy újabb mérföldkő: a sportág rohamosan növekvő népszerűsége következtében a férfikézilabda újra bemutatkozhatott z olimpián Münchenben.

1976-ban aztán a következő olimpián, Montreálban, a férfi szakág sikeres szereplésének  eredményeképpen már a női csapatok is lehetőséget kapnak a versengésre, és az olimpiai tornák minkét nem számára a sportág kiemelt fontosságú eseményévé lépnek elő.

Magyar szempontból örvendetes, hogy válogatottunk az első női olimpiai tornán mindjárt bronzéremmel mutatkozik be. Sőt az elkövetkező két évtizedben olyan nemzetközi olyan nemzetközi sikerek fémjelzik a magyar kézilabda erejét, mint a női válogatott 1982-ben Magyarországon, illetve a férfiválogatott 1986-ban Svájcban nyert világbajnoki ezüstérme, továbbá női (FTC, Bp. Spartacus, Vasas SC), illetve férfi (Bp. Honvéd SE, Rába-Vasas ETO, Bramac-Veszprém)  klubcsapatainak európai kupagyőzelmei.

A nyolcvanas években a kézilabdázást az egyre növekvő népszerűség , a szabályok megszilárdulása, a  sportág megerősödése és technikai-taktikai repertoárjának látványos fejlődése jellemzi. AZ IHF koordinálja a kontinentális szövetségek munkáját és szervezi a sportág nagy világversenyeit, az olimpiai tornát, a világbajnokságot, illetve a Világkupát.

A kilencvenes évekre a kézilabdázás az egyik legnépszerűbb sportággá nőtte ki magát. Napjainkban már jóval száz fölé emelkedett a tagországok száma és összesen több mint tízmillió játékos űzi versenyszerűen ezt a csodálatos labdajátékot. Az előző évtizedekben meghatározó szerepet játszó európai országok mellett ma már ázsiai, afrikai, amerikai sőt óceániai országokban is rohamosan fejlődik, népszerűsödik a játék.

Örvendetes, hogy ebben az egyre kiegyensúlyozottabb mezőnyben a magyar kézilabda továbbra is őrzi előkelő helyét a sportág közvetlen élvonalában. Felnőtt női és férfi válogatottaink a sportág nagy nemzetközi eseményeinek rendszeres résztvevői, klubcsapataink győzelmi eséllyel lépnek pályára az európai kupaküzdelmekben, és a sportág közvetlen utánpótlása is a nemzetközi élmezőny ellen próbálgatja oroszlánkörmeit.

Amint az ebből a rövid áttekintésből is kiderül, a kézilabdázás viszonylag rövid időn belül nagyon népszerű, a modern ember igényeit kielégítő, univerzális játékká fejlődött. Sőt a sportág mozgásanyaga, az egyre korszerűbb tudományos háttér és a  fokozatosan javuló felkészülései körülmények olyan fejlődési lehetőségeket rejtenek magukban, amelyek további magaslatokban emelik a kézilabdázást.